Ez az egyik hatalmas kedvencem.

Kb 2 éve leltem rá és azonnal megfogott. Azóta nagyon sokszor megnéztem de csak most sikerült megértenem miért. Mivel kedvelem az ilyen félig meseszerű történeteket, ezért úgy hittem ez miatt tetszik. Persze férfiként Mila Kunis hátsója is eléggé lenyűgöző látványt nyújt benne, de igazából elsőre az tett rám nagy hatást, milyen egyedi és mégis a történetbe illő módon sikerült az eredeti Óz sztorijának az előtörténetét megírni és megfilmesíteni. A James Franco által megformált főhős karaktere látszólag igen tanulságos jellemformálódáson megy keresztül a történet folyamán, de erről később.
Valahogy közel éreztem magamhoz a kezdeti karakterét, több olyan mondata is van amiben nagyon magamra ismertem. (“Te is lehetnél jó ember! Hát ez az… eszem ágában sincs!”; “Nem jó ember akarok lenni, hanem a legjobb!” stb).

Most viszont rádöbbentem, hogy ez valójában csak a felszín, az igazi mondanivalója nincs szavakba öntve. Nevezetesen az, hogy egy szélhámosnak (mások szemében “rossz” embernek) nem feltétlen kell megváltozni ahhoz hogy “jó ember” legyen. Ha valaki alapvetően jó, az akkor is az amikor olyat csinál ami esetleg mások szemében elítélendő, hiszen a megítélés attól függ ki az aki ítélkezik és milyen helyzetben. Egy jó ember a rossz tulajdonságait és fel tudja használni megfelelő esetben arra, hogy másokon segítsen vele. Ha egy küzdősportokban járatos ember arra használja a tudását, hogy oktalanul másokat bántson akkor rossz ember. De ha megvéd valakit ezzel a képességével egy támadótól akkor jót cselekedett. Holott fizikailag mindkét esetben ugyanaz történt.

Ennek a filmnek szerintem ez a valódi mondanivalója. Ha hiszel abban, hogy amit cselekszel az helyes, de ezért mégis elítélnek, akkor nem feltétlen önmagad kell megváltoztatni egy kierőszakolt és számodra idegen jellem magadra kényszerítésével, hanem meg kell találnod azt a környezetet, azokat az embereket ahol és akiken segíteni tudsz azzal amit adni vagy képes.
Be kell tudnod bizonyítani, pusztán attól nem vagy rossz ember, ha nem a megszokott utat követed. Ugyanis vannak olyan helyzetek mikor pont arra van szükség, ami máskor vagy máshol elítélendő. Ezért írtam az elején, hogy a főhős karaktere csak látszólag esik át jellemváltozáson, valójában ő ugyanaz marad, csak egyrészt rádöbben, hogy nem rossz ember, pusztán a környezete nyomására ő is elhitte ezt magáról, másrészt az új életében felbukkanó személyek is képesek átlátni a felszínes tetteken, meglátják benne és megtanulják értékelni azt a jó embert aki ő valójában. Ettől még inkább közel érzem magamhoz a karakterét.
Egyébként a film mondanivalóját szerintem nagyon jól összefoglalja egy, a főszereplő szájából elhangzó mondat amikor rádöbben a saját helyzetére:

“Tudom nem az vagyok akire vártál, de az még lehetek akire szükséged van.”

Na most aki ismer, az tudja rólam, hogy volt postásként nem különösebben rajongok a kutyákért… ez az érzés kölcsönös, többnyire ők sem nagyon vannak oda értem.
Ebből következik, hogy az utcai kutyasétáltatók is gyakran jobban felingerelnek, mint az esetleg indokolt volna, mivel sokan képtelenek felfogni, hogy házikedvencük az utcán, idegenek között esetleg másfélre reakciókat is mutathat, mint a megszokott helyén, a megszokott emberek között (engem pl rendszeresen megtámadnak a “jöjjönnyugodtannembántsenkit” jószágok).

Nos, azt hiszem, most sokaknak beletaposok a lelkivilágába, de erről muszáj írnom…

Nem vagyok egy nagy filmnéző (bár szerintem több ezret láttam már), de azért szeretem a különlegességeket ebben a műfajban is. Mivel ez alapvetően szórakoztató műfaj, nincsenek nagy elvárásaim (sőt van, amikor a “limonádé” kategória is lehet jó szórakozás), viszont néha akadnak olyanok, amelyek tényleg elgondolkodtatók.

A címben említett műről sokszor hallottam már, hogy “alapmű”, de eddig valahogy sosem sikerült megnéznem. Egyrészt mert Tom Hanks nem tartozik az általam különösebben kedvelt színészek közé, másrészt mert olyanok (is) ódákat zengtek erről a filmről, akik ízlése és beállítottsága meglehetősen idegen nekem. De hát volt már máskor is, hogy kellemesen csalódtam és el kellett ismernem, tévedés volt az ódzkodásom. Tehát végre nekikezdtem…

Körülbelül húsz perc után már kezdtem ezt az elhatározásom megbánni, de gondoltam gyenge kezdés után ütősebb lesz a folytatás. Végigszenvedtem…

Nos, nem akarok túl sok karaktert vesztegetni rá, de röviden összefoglalva, egy teljesen irracionális történet, ami roppant életszerű akar lenni. Egy retardált idióta, aki karriert tud befutni, pusztán azzal, hogy gyorsan fut és van érzéke az asztaliteniszhez (persze teljesen valószerűtlen módon). Számomra ennek a történetnek a legfőbb mondanivalója, hogy olyan beteg társadalomban élünk ahol ez is lehetséges. Mint említettem, szeretem az elvont történeteket, akkor is ha látszólag képtelenségekről szólnak, de ez egyszerűen szánalmas.

Gondolom, majd lesznek, akik eme véleményem miatt engem fognak lehülyézni és közölni, hogy én vagyok a sötét, mert nem tudom felfogni a mondanivalóját a történetnek. Nos, előre közlöm, hogy de felfogom. Mert annyira egysíkú és felszínes, hogy nem egy nagy művészet. Pontosan ilyen embereknek készült, akik ettől érzik “műértőnek” magukat, mert megértik egy olyan történet lényegét, ami egyszerű, mint a faék. De hát pontosan ez volt az egyik, ami miatt eddig tartottam a megnézésétől, mert olyanok is dicsérték, akiktől nem számítottam különösebb irodalmi mélységekre.

Szóval összefoglalva, egy semmitmondó, hatásvadász sztori olyanoknak, akik többnek érzik magukat attól, hogy megértettek egy tömegeknek szánt “mélyenszántó” történetet.

Régen nem nézek már pszicho-thrillereket, mert vagy túlzottan beleélem magam és akkor nincs alvás, vagy annyira felbosszant a hatásvadász logikátlanságával, hogy fél napig ezen mérgelődöm. Most fene nagy unalmamban mégis megkockáztattam egyet. Kb 25 perc után már annyira felmérgelt, hogy nekiálltam írni ezt a kis szösszenetet.

Ugye az “indulóklisé”: adott egy csaj (kizárólag egy teljesen életképtelen egyede a nemének), éjjel, egyedül, egy akkora épületben mint egy sportcsarnok és ami körül rejtőzködésre tökéletesen alkalmas fák vannak (akkor is ha városban van). Miután végignéztük az összes nyavajgását, elindulnak a kinti zörejek. Eleinte csak aggódik (és persze kiszaladgál körülnézni), később rájön, hogy itt az ideje pánikolni.

Ekkor bezár minden ajtót, ablakot (nem tudom ezek egyébként mindent nyitva hagynak éjszakára?) és behúzza a függönyöket az ipari méretű ablakokon. DE A VILÁGÍTÁST FELKAPCSOLVA HAGYJA ODABENN!!! Így azután ő már nem lát ki, de az odakint tevékenykedő kolléga tökéletesen látja az árnyékából ő mit csinál a házban. Egyébként sem értem, miért vannak ezeken a házakon irodaépületeket is megszégyenítő méretű üvegtáblák, de mikor a behúzott függöny mögül, a fényárban úszó szobából próbál kisandítani a sötétségbe, olyankor nálam is gurul a gyógyszer.
Ilyentájt szoktak jönni a telefonos “betétek”. Próbál hívni valakit, de nincs vonal (na jó elvágták a vezetéket ez még érthető), lemerült a mobil és eszébe sem jut töltőt keresni, de a legjobb mikor nincs térerő. Mert manapság a pszichopaták már azt is tudják blokkolni.
Ezek után már komolyan beijed, keres egy fegyvernek látszó konyhakést (amit úgy tart mint kisgyerek egy forró piszkavasat, de ha később esetleg talál egy fegyvert akkor Chuck Norris-t megszégyenítő rutinnal táraz be) és elkezdi bejárni a lakást, közben ijedezés közben hisztériásan bőg, sikoltozik és általában mindent megtesz azért, hogy ne csak látni, hanem hallani is lehessen odakintről.
Rövidesen felfedezi, hogy antiszociális barátunk valahogy bejutott a házba, ekkor már teljesen beszámíthatatlan, különben mivel magyaráznánk, hogy ilyenkor kezdi lekapcsolni a villanyokat amikor látnia kellene? Ezek után, hogy fokozzuk a logikátlanságot elkezdi bejárni a házat a sötétben, a gyilkolászós után kutatva, miközben olyan zajt csap mint egy részeg elefánt. A saját házában átesik minden széken, asztalon, R2D2-n ami elébe kerül és leveri az összes kanalat, nippet, virágcserepet amit a kellékes odapakolt, miközben a vele együtt kóborló barátunk olyan nesztelenül közlekedik a számára idegen házban mintha az erő is vele volna.
Ilyenkor gyakran megszólal -az egyébként elnémított- telefon és főhősnőnk rohan is felvenni, mit sem törődve azzal, hogy így pontosan behatárolja a helyét az ilyenkorra már meglehetősen rosszkedvű betolakodó előtt… de hát tudjuk, hogy a nők imádnak telefonálni.
Ezek után, szintén teljes határozatlanságról téve tanúbizonyságot rohangál ki és vissza a házból (ha már a pszicho is ezt teszi), és a sérülést okozható tárgyak közé felkerülnek a ház körül spontán elszórt eszközök is (kerti traktor, öntözőkanna, medvecsapda… stb.). Ekkora már kb a film háromnegyedénél járunk, még nem láttuk a főgonoszt, de szegény áldozatunk már olyan véres, mint böllér a pálinkafőzőnél.

 

Esetleg még megpróbál autóval elmenekülni, de bennthagyta a kulcsot (még egy kanyar oda-vissza), elvágták az indítókábelt, kiszúrták a gumit és különben is leszakadt a híd. Ezek után szokott elágazni a történet abból a szempontból, hogy megmentik-e szerencsétlent vagy végül győz a rutin és véget vetnek a szenvedéseinek (megjegyzem én itt már többnyire nem neki drukkolok).
Az még azért a végére jó slusszpoén szokott lenni, hogy ha elkapják ezt a tréfacsináló zaklatót, és elgondolkodsz rajta, ez az egy ember (aki gyakran még egy szellemileg retardált idióta is), hogyan is volt képes ezt véghezvinni?
Rejtélyes hangokat produkálni folyamatosan a ház különböző pontjain, kiiktatni a telefont (esetleg még a világítást is), tönkretenni az autót, elintézni néhány kisebb természeti katasztrófát (ablakba belezuhanó faág, hidat elmosó patak, elektromos hálózatot hazavágó villám meg egyáltalán az aznap esti vihar) és közben folyamatosan ott lihegni a páciens látásának perifériáján, rongálva ezzel annak idegeit. Ráadásul ezt olyan csendben, hogy senki ne hallja meg az ehhez szükséges hangsebesség feletti mozgás által kiváltott zajokat. Mert ugye mindig pont ott van, ahol legjobban tudja a hangulatot (is) gyilkolni és ez másképpen nem lehetséges. Kivéve persze ha gondolatolvasó…