Egy újabb agyhalál…
Pár napja vacakolt a netbankom, eleinte nem engedett be a kedvenc böngészőmmel, csak a “standard”-ok valamelyikével, következő héten már semmivel, folyton hibás felhasználónév/jelszó üzenettel szórakoztatott. Mivel tudtam, hogy erről szó sem lehet, a második felfüggesztés után felkerestem személyesen a kirendeltséget.
Nagyon kedves volt a hölgy, azonnal visszállította a hozzáférésem, de felhívta a figyelmem valamire. Nevezetesen arra, hogy a bankuk szoftvere IE-re lett tervezve és csak azzal működik együtt hatékonyan. Vagyis bármilyen frissítés náluk, vagy az általam használt programban, eredményezhet problémákat.
Ez ugye még nem hangzik annyira vészesen, de azért felvet számomra két kérdést.
Miért arra a böngészőre optimalizálnak, amelyik a legutolsók között kullog a hasonló szoftverek között? Mind biztonsági, mind kompatibilitási szempontból bukott versenyző. A Windows 10-ben már nem is alapértelmezett, és közvetlenül nem is elérhető, tehát ezt a fejlesztők is belátták. Na és itt a második főbb probléma: csak Windows only!!! Mivel semmilyen más operációs rendszerre nem elérhető, csak a fent említetten keresztül lehet futtatni. Ez már egyfajta kirekesztés, de tovább megyek. A Windowst csak fizetős verzióban lehet elérni (miközben tucatjával vannak hasonló képességű, ingyenes rendszerek), ergo a program használatához rendelkeznem kell az illető rendszerrel. Vagyis ha használni akarom a bank szolgáltatásait, akkor meg kell vennem egy több tízezer forintos rendszert is! Nem árukapcsolás ez?

Egyik leggyakrabban előforduló sztereotípia a szebbik nem részéről velünk kapcsolatban, hogy mi soha semmit nem találunk meg. Persze minket meg ez duplán kerget őrületbe, hiszen nem elég, hogy nem találjuk az adott dolgot, még cseszegetve is vagyunk. Erre szeretnék magyarázatot adni, ami logikusan végigvezetve talán mindenki számára érthetően megvilágítja miért is van ez így és miért nem jogos ez a közhiedelmű
vélekedés a férfiakról.

– ki rakta el?
ha téged drága hölgyem, kiküld a férjed a garázsba, műhelybe, hogy hozd be a 13-as villáskulcsot, rögtön fogod tudni hol keresd? valószínűleg a többség nem… tudjátok miért? MERT NEM TI RAKTÁTOK EL!!!  nem ti alakítottatok ki ott (is) egy rendszert, ezért azután nem is ismeritek azt… a lakásban ellenben többnyire ti pakoltok, a ti szokásaitok szerint, nem is értem miért gondolja a többségetek, hogy ezek után nekünk ezt kapásból ismerni kellene..?

– másképpen működünk…
ti minden nap gondosan válogattok, hogy mit mivel vegyetek fel, lényeges tényezőként szem előtt tartva, az illető ruhadarabot mikor viseltétek utoljára… mivel bizonyos időn belül nem szeretitek ugyanazt viselni (ez egyéniségtől függően, néhány naptól a világegyetem korát megszégyenitő, eonokra rúgó intervallum is lehet), számotokra logikus, hogy elrakjátok a ruhátokat, hiszen bizonyos ideig úgysem lesz rá szükség… nekünk viszont tökéletesen megfelel a tegnap viselt ing, vagy nadrág ezért nem érzünk ellenállhatatlan késztetést, hogy elpakoljunk… megteszitek ti… mi meg persze ekkor jól nem találjuk, hiszen – veletek ellentétben- nem töltjük a szabadidőnk jelentős részét a gardrób átrendezésével és a tartalmának napi szintű leltározásával…

– apropó szabadidő…
nektek a ruhákkal való foglalatosság szórakozás… nekünk nem annyira… logikus, hogy ami érdekel és szórakoztat, azt könnyebben megjegyezzük… ti is, mi is… csak a pakolászás nem tartozik bele a közös halmazba…

– a konyhai rend…
ti a helyhez csatoljátok a tárgyat, mi a tárgyhoz a helyet… ti eldöntitek, hogy a kínai, matyómintás, porcelánutánzat bögrének, jobbra a harmadik ajtó mögött, felülről a második polcon, a belső sor szélén kell elhelyezkedni… ezért oda teszitek… mi viszont felrakjuk az első kézreeső helyre (mert tudjuk, hogy legközelebb is azt fogjuk használni) és utána megjegyezzük, hogy
az ott van… ott is keressük… csak közben elszabadult a lakberendezés “rendrakó” démona és gondos munkával (ami számunkra feleslegesen elpocsékolt idő), mindent a “helyére” tett…

– miért “bonyolult” nekünk a ruhásszekrény..?
ti gyakran afféle időkitöltésként is gondosan behajtogattok mindent a szekrénybe, esetleg kiszeditek és csak úgy poénból visszarakjátok (hátha szerencsétlen textil elzsibbadt a nagy mozdulatlanságban), ezért azután evidens, hogy becsukott szemmel, szél ellenében, az illető ruhadarab legmikroszkopikusabb részéből is csípőből meg tudjátok állapítani illető vászonnemű személyazonosságát… mi viszont ugye viszonylag ritkábban adjuk a fejünket efféle szórakozásra, ezért azután tanácstalanul állunk a nyitott szekrény előtt, hiszen a rengeteg élére hajtott, külső szemlélő számára minimális látható felületet produkáló ruhának látszó tárgy közül semmi esélyünk kiválasztani az általunk óhajtottat… ( “ez a szinte kétdimenzióssá lapított leheletnyi zöld csík vajon a kedvenc pólóm, egy évek óta elfelejtett ruhadarab, vagy csak ez a qrva macska hányt be megint a romlott parizertől?” ) ekkor jön a felismerés, hogy jó lenne a rejtély megoldásához magánhangzót venni, viszont nálatok ezek csak csomagban kaphatók a mássalhangzókkal, amely betűk érthetetlen módon mindig az “ott állsz előtte te szerencsétlen” vagy a “mindjárt kiüti a szemed” és hasonló hangkombinációkká állnak össze…

– és végül még egyszer: másképp gondolkodunk…
ami számotokra rend, az nekünk érthetetlen és haszontalan pedantéria, amelyben gondos munkával eléritek, hogy – rajtatok- kívül más ne ismerje ki magát benne (mert ugye arról ritkábban esik szó, hogy a nők ugyanúgy nem találják a dolgokat, ha az illető lakás nem ő általuk “üzemeltetett”)… ami számunkra a rend az számotokra rendetlenség és “kupi”, mert ugyanúgy nem látjátok benne a logikát mint mi a tieitekben…
a különbség, hogy mi nem töltjük időnk jelentős részét egy mások számára úgyis
átláthatatlan és használhatatlan “rendszer” kiépítésével és fenntartásával…

Elsősorban leszögezném: én nem vagyok megbízható ember. Nem vagyok egyenes, nem vagyok őszinte, meg a sok ilyen sületlenség amit facebookos “nagymondások” posztolásával próbálnak legtöbben sugallni magukról. Ember vagyok (ha éppen nem is átlag), vagyis inkább személyiség. Vannak jó és rossz oldalaim, ezek természetesen annak függvényében változnak, ki az aki értékel és ki az akinek én akarok megfelelni.
Megjegyzem, ez mindenkire igaz, csak annyi a különbség, hogy van aki beismeri a gyengeségeit (és elfogadja), és van aki nem. A “nagyotmondók” többnyire saját hibáikat igyekeznek palástolni, azokat amelyek többnyire nem is hibák, csak a saját értékrendjüknek nem felelnek meg, amelyeket mások véleményei alapján alakítottak ki. Vagyis én teljesen megértem az egocentrikusságot, hiszen ez mindennek az alapja. Olyan nincs, hogy önzetlen szándék, mivel ahhoz az illető “önzetlenkedőnek” is léteznie kell, ergo először a saját maga létéről kell gondoskodnia.
Vagyis mindig az ego az első. Nos eme kissé hosszúra nyúlt bevezető után elmondanám a mai “agymenésem”. Teljesen megértem, elfogadom amikor valaki a megváltozott körülmények (hozzáállás, felfogás) miatt csalódást kelt valaki(k)ben, hiszen ő sem tudhatta előre mi fog változni. Ez az emberi léttel jár, az is ostoba aki ezt megkérdőjelezi, vagy ez miatt elítél másokat. Akik ismernek engem, azok között is bizonyára szép számmal akad, akiknek csalódnia kellett bennem, pedig én különösen adok arra, hogy ne keltsek rossz érzést az emberekben. Normál esetben ilyenkor van is némi rossz szájíz, hiszen nem igy terveztük eredetileg, és sajnáljuk, mert nem véletlenül kezdtünk az adott dologba.
Amit viszont nem tudok megérteni, hogy miért indul neki valaki eleve egy olyan tervvel, amelynek az a lényege, hogy majd csalódást okozzon más(ok)nak? Mert “alap” esetben fel tudod hozni mentségül az egyéni ambícióid, terveid, amelyek miatt beleugrottál valamibe, amely dolog nem az elképzelésednek megfelelően alakult. De abban az esetben amikor az első perctől kezdve, csak arra játszol, hogy megutáljanak, akkor számomra kissé logikailag borult a dolog… Ki az aki szereti, ha utálják? Ha semmi “hasznod” az egészből, mégis végigviszel egy -miattad- eleve kudarcra itélt dolgot, az miért – és kinek- jó? Senki sem szeret veszíteni. Értelemszerűen nem arról az esetről beszélek, mikor egy pár szakít és igyekeznek minél több fájdalmat okozni egymásnak, hanem egy egyszerű emberi kapcsolatról (legyen az bármilyen), amelybe (akár ismeretlenül is) csak azért mentél bele, hogy később “leírathasd” magad… Még egyszer felteszem a kérdést: mi ebben a logika?

Ez valamiféle lelki, érzelmi mazochizmus, amelyiknek semmi értelme de valahogy jó? Komolyan nem értem… Természetesen saját “élményem” hozta ki belőlem ezt a kis szösszenetet, de arra jó volt, hogy találjak még megismerni valót az emberi lélekben…