Elsősorban leszögezném: én nem vagyok megbízható ember. Nem vagyok egyenes, nem vagyok őszinte, meg a sok ilyen sületlenség amit facebookos “nagymondások” posztolásával próbálnak legtöbben sugallni magukról. Ember vagyok (ha éppen nem is átlag), vagyis inkább személyiség. Vannak jó és rossz oldalaim, ezek természetesen annak függvényében változnak, ki az aki értékel és ki az akinek én akarok megfelelni.
Megjegyzem, ez mindenkire igaz, csak annyi a különbség, hogy van aki beismeri a gyengeségeit (és elfogadja), és van aki nem. A “nagyotmondók” többnyire saját hibáikat igyekeznek palástolni, azokat amelyek többnyire nem is hibák, csak a saját értékrendjüknek nem felelnek meg, amelyeket mások véleményei alapján alakítottak ki. Vagyis én teljesen megértem az egocentrikusságot, hiszen ez mindennek az alapja. Olyan nincs, hogy önzetlen szándék, mivel ahhoz az illető “önzetlenkedőnek” is léteznie kell, ergo először a saját maga létéről kell gondoskodnia.
Vagyis mindig az ego az első. Nos eme kissé hosszúra nyúlt bevezető után elmondanám a mai “agymenésem”. Teljesen megértem, elfogadom amikor valaki a megváltozott körülmények (hozzáállás, felfogás) miatt csalódást kelt valaki(k)ben, hiszen ő sem tudhatta előre mi fog változni. Ez az emberi léttel jár, az is ostoba aki ezt megkérdőjelezi, vagy ez miatt elítél másokat. Akik ismernek engem, azok között is bizonyára szép számmal akad, akiknek csalódnia kellett bennem, pedig én különösen adok arra, hogy ne keltsek rossz érzést az emberekben. Normál esetben ilyenkor van is némi rossz szájíz, hiszen nem igy terveztük eredetileg, és sajnáljuk, mert nem véletlenül kezdtünk az adott dologba.
Amit viszont nem tudok megérteni, hogy miért indul neki valaki eleve egy olyan tervvel, amelynek az a lényege, hogy majd csalódást okozzon más(ok)nak? Mert “alap” esetben fel tudod hozni mentségül az egyéni ambícióid, terveid, amelyek miatt beleugrottál valamibe, amely dolog nem az elképzelésednek megfelelően alakult. De abban az esetben amikor az első perctől kezdve, csak arra játszol, hogy megutáljanak, akkor számomra kissé logikailag borult a dolog… Ki az aki szereti, ha utálják? Ha semmi “hasznod” az egészből, mégis végigviszel egy -miattad- eleve kudarcra itélt dolgot, az miért – és kinek- jó? Senki sem szeret veszíteni. Értelemszerűen nem arról az esetről beszélek, mikor egy pár szakít és igyekeznek minél több fájdalmat okozni egymásnak, hanem egy egyszerű emberi kapcsolatról (legyen az bármilyen), amelybe (akár ismeretlenül is) csak azért mentél bele, hogy később “leírathasd” magad… Még egyszer felteszem a kérdést: mi ebben a logika?

Ez valamiféle lelki, érzelmi mazochizmus, amelyiknek semmi értelme de valahogy jó? Komolyan nem értem… Természetesen saját “élményem” hozta ki belőlem ezt a kis szösszenetet, de arra jó volt, hogy találjak még megismerni valót az emberi lélekben…

Sosem tudtam eldönteni, ha eljutottam valakivel arra a szintre, hogy összeköltözzünk (nálam ez többnyire a második hét), akkor onnantól kezdve ki ő nekem?

Barátnőm? Barátnő az, akivel elmégy a hétvégén szórakozni, vagy együtt vagytok a nyaralás alatt, de nem éltek közös életet. Magyarul nem vagytok összebútorozva, nincs közös kassza és az életeteknek mindössze egy részét jelenti a másik, nem vagytok ott egymás mindennapjaiban. Még többnyire csak a jobbik oldalatok mutatjátok egymásnak és a kapcsolat inkább a külvilágnak szól, nem pedig egymás mélyebb megismeréséről. Nekem ezt jelenti a “barátnő” fogalma.

Élettársam? Borzalmas egy szó… Ronda és hosszú. Részegen ki sem tudom mondani. Ezenkívül számomra olyan pejoratív hangzása van. Élettársak a rendőrségi körözvényekben és a bírósági jegyzőkönyvekben vannak. “XY és élettársa kirabolta… stb”. Pont olyan mintha tettestársat mondanék. Bizonyos értelemben az is, hiszen együtt “követünk” el valamit, ami olyan mintha nem lenne legális, hiszen nem törvényesítettük. Egyszóval ronda szó és számomra nem azt fejezi ki amit érzek a partnerem iránt.

Párom? Ez lenne a legcélszerűbb, de hülyeség. Számomra ugyanis ez meg túl sokat jelent. Hiszek abban, hogy mindenkinek létezik párja, viszont, hogy ki az, azt nem akkor tudjuk meg amikor megismerjük az illetőt, hanem amikor leéltünk együtt egy életet. Bármit érzünk is egy kapcsolat elején, vagy közben, sosem lehetünk biztosak benne mit hoz a következő nap, meddig tart a dolog… az csak a legvégén derül ki. Addig felettünk lebeg Damoklész kardja, hogy valamelyikünk valamit másképpen gondol, valami apróságban nem tudunk kompromisszumot kötni, vagy egyszerűen bejön a képbe egy harmadik (ez a leggyakoribb) és máris vége az idillnek. Szóval ez a szó szintén nem azt jelenti amit én keresek.

Következésképp marad a házasság.

A feleség ugyan szintén egy elég ronda szó, de a “nejem” tökéletesen kifejezi az illető hölgy “státuszát”, az én érzéseim és még kellemes is kimondani. Benne van a kötődés, hiszen házasok vagyunk, de akkor sem kötelezően végleges, mivel létezik válás is. Csak hát ugye ehhez ki kell mondani az igent… de mintha már hallottam volna ilyesmiről… 😀

Nektek mi a véleményetek?

Na most komolyan… Senki ne sértődjön meg, nem ez a célom, de feltennék egy egyszerű kérdést: hol vannak a normális nők? (tudom azok velem, nem állnak szóba, de ez egy más kérdés)…

Nem azokról, a tizen-huszonéves fiatalokról beszélek akiket elítélünk az erkölcseik, vagy az életvitelük miatt, hanem azokról akik elítélik őket. Az a korosztály aki már felnőtt, érett ember, öntudatos nő, nem lehet megszédíteni akármivel és tudja, hogy mit akar… elvileg tele kellene lennünk ilyenekkel.

Ehhez képest az elmúlt évek “élményei” alapján azt kell mondanom, hogy pont ők azok akik mára a legmegbízhatatlanabbá váltak (részben személyes, részben másoktól hallott “élmények” alapján ). Akikről azt gondolná az ember, hogy már a stabilitást, a biztonságot keresik, mert túl vannak néhány rossz kapcsolaton, pont őközöttük vannak a legnagyobb arányban azok, akik mára szeleburdibbá váltak, mint egy 15 éves bakfis.

Én elhiszem, hogy 30-35 felett már mindenki újra akarja élni a fiatalságát és bepótolni amit anno elmulasztott, azt is megértem, hogy egy középkor felé haladó nőnek szüksége van a folyamatos megerősítésre, de biztos, hogy a legjobb módszer erre, az ha ilyenkor veszíti el a hitelét, amikor úgymond már “nem sok dobása van”?

Folyamatosan hallom (és sajnos tapasztalom is), hogy ezen korosztály képviselői olyan -jórészt céltalan és értelmetlen- kalandokba mennek bele, ami egy tininek sem válna becsületére. Még mielőtt valaki hímsovinizmussal vádolna (persze nyilván van benne, hiszen az vagyok), tudom, hogy a férfiak sem szentek. Sőt… De amíg egy pasi sokkal nehezebben állapodik meg (és a boldogító igen erre nem garancia), amint eljut arra a szintre, hogy őszintén ragaszkodik valakihez, onnantól többnyire betonbiztosnak mondhatók az érzelmei. Ugyanakkor a fent említett képviselői a szebbik nemnek, addigra akarják megmutatni, hogy ők még mindig olyanok mint egy csitri és szinte büszkék arra, hogy úgy is viselkednek.
Párkapcsolat mellett vígan flörtölnek, egyik semmitmondó kapcsolatból a másikba ugranak és úgy keresik az “igazit”, hogy közben esélyt sem adnak önmaguknak arra, hogy megtalálják. Nem egy személyes ismerősöm van, aki ezt nyíltan beismeri és bevallja, hogy élvezi ezt az életvitelt, mert meg van győződve róla, hogy ez még mindig jól áll neki.

Ami még bizonyos fokig elfogadható is lenne, ha közben nem ők lennének, akik a leghangosabban szidják a “mai fiatalokat”, akik erkölcstelenek és akik fennen hirdetik, hogy nincs normális pasi. Miért nő van? Természetesen vannak kivételek, ezért még egyszer elnézést kérek az általánosításért, mindössze arra szerettem volna rámutatni, hogy azok a férfiak, akik az említett hölgyek számára potenciális “prédát” jelenthetnek, szintén nem nyeretlen kétévesek már, és a viselkedésüknek megfelelően fogják kezelni őket. Azután eltelik még 5-10-15 év és lehet majd kesergni azon milyen szemetek a pasik, mert egy normálisat sem sikerült találni és megszokni azt a nem túl hízelgő cimkét amit rájuk akasztott a társadalom.

Nem az miatt amit – esetleg- fiatalon műveltek, hanem azért amit már akkor tettek, amikor felnőtt emberként eljátszották azt, amitől nővé érhettek volna a környezetük szemében.