Társadalom… ahogy én nem szeretem…
Távol álljon tőlem, hogy eme szösszenettel bárkit is meg akarjak bántani, nincs is benne semmi egetverő újdonság, inkább csak csokorba szedtem az adott témához tartozó tapasztalatokat, véleményeket.
Jártamban, keltemben igen gyakran találkozom azzal a megkeseredett embertípussal, akikről a következőkben írni fogok. Mivel már én is voltam többször áldozata az ilyen emberek eltévelyedett gondolkodásának, ezért ez az írás erősen szubjektív, a saját világnézetem tükrözi. De azért bízom benne, sikerül néhánynak felnyitni a szemét és visszaterelni a (szerintem) helyes útra.
Gyakran szembesülök mindkét nem képviseletében azzal az elhatározással, miszerint elege van az illetőnek a másik nemből, mert őt már valaki a múltban megbántotta és ezért soha többé nem akar senkit beengedni az életébe. Nos, az ilyen beteges és alapvetően hibás gondolkodás ellen szeretnék néhány érvet felhozni.
Nem akarok romantikus közhelyekkel dobálózni, de egy egészséges embernél az élet egyetlen igazi értelme a szerelem. Minden más csak körítés ehhez és minden más erre épül. Amennyiben valaki pusztán elhatározás alapján megfossza magát ettől, ott nagyon nagy baj van az illető gondolkodásával. Amennyiben még egészséges, és csak magára kényszeríti az aszkéta életmódot, akkor saját elhatározásából építi le magát és degradálódik egy lelkileg sérült emberré. Hiszen közben folyamatosan ott van benne a vágy egy normális életre, de valami vélt, vagy valós sérelem miatt önmaga előtt zárja be a boldogsághoz vezető kaput. Aki viszont már eljutott arra a szintre, hogy nem is hiányzik neki a természetes élet… nos, azt kell mondanom, hogy ő már kiszorult az élet perifériájára, ugyanis ez a gondolkodás természetellenes és nincs helye a természet által megteremtett “való világban”. Szerencsére ez igen ritka, a legtöbben csak olyan mélyre elássák az emberi mivoltukból fakadó ösztöneiket, hogy sokszor csak évek-évtizedek múlva kerül újra felszínre. Amikor többnyire már késő és akkor jön a sopánkodás az elvesztegetett fiatalságról. Ettől szeretnék megóvni mindenkit, aki esetleg ebből az írásból magára ismer.
Másik ezzel kapcsolatos tipikus viselkedés (ez elsősorban a hölgyekre jellemző), hogy úgy dönt, ezek után ő már csak a gyerekének-gyerekeinek fog élni. Ez az adott időszakban még nyújthatja is egy teljes élet illúzióját, hiszen egy gyermek -különösen kiskorában- kitölti-kitöltheti az ember életét, mivel neki még a szülő jelenti a világot. Viszont fordítva ez nem igaz, egy felnőtt életének már csak egy része a gyerek, hiszen ahogy felnövünk, szélesedik a látókörünk, úgy fedezzük fel az élet egyéb dolgait is. Ez az, amit sok szülő hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy a gyerekének -ahogy nő fel- egyre kevésbé lesz rá szüksége, egy felnőtt csemete életének pedig már szintén csak egy része a szülő. Ekkor döbben rá az illető anyuka/apuka, hogy valójában csak fél életet élt, mivel gyermekéről való gondoskodással elleplezte maga előtt a saját életének egyéb szükségleteit. Ekkor ott áll megöregedve, egyedül, kezében a felismeréssel: elszúrta az életét.
Mert gondoljuk végig logikusan azokat a dolgokat, amik egy ilyen helyzet kialakulásához vezettek. Illető szenvedőt valamikor a múltjában egy vagy több partnere megbántotta, csalódást okozott neki. Erre ő a teljes bezárkózással válaszol. De mit zár ki az életéből? A múltat nem lehet… nos, igen, a jövőjét! Ezzel a viselkedéssel egy ember hibája miatt két másikat ítél szenvedésre ártatlanul. Saját magát, hiszen társas lény, különben nem lett volna kapcsolata és azt a potenciális jövőbeli partnerét, aki boldog lehetne mellette, és aki mellett ő is boldog lenne. Természetesen minden jövőbeni kapcsolat lutri, de hát a múltbeliek is azok voltak és azokba bele mert vágni. Mi változott? Az igénye megvan a társas létre, mert még egészségesen gondolkodik, ezenkívül több a tapasztalata, tehát nőtt az esélye annak, hogy legközelebb jobban választ. Ha mégsem jön össze, akkor továbblép, ahogy egyszer (vagy többször) már továbblépett. Egy szakítás nem a világvége, nem a múlton kell rágódni, abból csak tapasztalatot kell meríteni és a jövőbe nézni. Tudom, hogy ez közhely, de ez nem változtat azon, hogy igaz. Így is megvan az esélye, hogy öregkorára egyedül marad, de legalább nem tehet magának szemrehányást azért, hogy esélyt sem adott a boldogságnak.
Összegezve, az ilyen viselkedés szerintem mind a természet, mind a logika törvényeivel szemben áll, ergo nincs rá magyarázat.
Régóta kikívánkozik ez belőlem… Szeretek vásárolni, de utálok sorbanállni. Gondolom nem vagyok ezzel egyedül. Nos az üzletek pénztárainál, ahol sajna ezt muszáj megtenni, a vásárlók nagy törzsének egy számomra egészen érthetetlen rétegével szoktam találkozni, akik mellesleg az őrületbe tudnak kergetni (már ha ez az állapot nem lenne eleve az alapszintem jelzője). Ezért számomra minden vásárlás egy kínszevedéssel végződik, mivel komoly erőfeszítéseket kell tennem, hogy megőrizzem megszokott hidegvérem. Az alább felsoroltak közül legalább egy mindig áll előttem, de inkább kettő (a háromból), amiben az a legidegesítőbb, hogy a mellettem lévő sorok többnyire jobban haladnak, csak az enyémben találhatók statisztikát meghazudtoló mennyiségben az efféle degeneráltak.