Hónap: 2017 június

Társadalom… ahogy én nem szeretem…

Társadalom… ahogy én nem szeretem…

Távol álljon tőlem, hogy eme szösszenettel bárkit is meg akarjak bántani, nincs is benne semmi egetverő újdonság, inkább csak csokorba szedtem az adott témához tartozó tapasztalatokat, véleményeket.

Jártamban, keltemben igen gyakran találkozom azzal a megkeseredett embertípussal, akikről a következőkben írni fogok. Mivel már én is voltam többször áldozata az ilyen emberek eltévelyedett gondolkodásának, ezért ez az írás erősen szubjektív, a saját világnézetem tükrözi. De azért bízom benne, sikerül néhánynak felnyitni a szemét és visszaterelni a (szerintem) helyes útra.

Gyakran szembesülök mindkét nem képviseletében azzal az elhatározással, miszerint elege van az illetőnek a másik nemből, mert őt már valaki a múltban megbántotta és ezért soha többé nem akar senkit beengedni az életébe. Nos, az ilyen beteges és alapvetően hibás gondolkodás ellen szeretnék néhány érvet felhozni.

Nem akarok romantikus közhelyekkel dobálózni, de egy egészséges embernél az élet egyetlen igazi értelme a szerelem. Minden más csak körítés ehhez és minden más erre épül. Amennyiben valaki pusztán elhatározás alapján megfossza magát ettől, ott nagyon nagy baj van az illető gondolkodásával. Amennyiben még egészséges, és csak magára kényszeríti az aszkéta életmódot, akkor saját elhatározásából építi le magát és degradálódik egy lelkileg sérült emberré. Hiszen közben folyamatosan ott van benne a vágy egy normális életre, de valami vélt, vagy valós sérelem miatt önmaga előtt zárja be a boldogsághoz vezető kaput. Aki viszont már eljutott arra a szintre, hogy nem is hiányzik neki a természetes élet… nos, azt kell mondanom, hogy ő már kiszorult az élet perifériájára, ugyanis ez a gondolkodás természetellenes és nincs helye a természet által megteremtett “való világban”. Szerencsére ez igen ritka, a legtöbben csak olyan mélyre elássák az emberi mivoltukból fakadó ösztöneiket, hogy sokszor csak évek-évtizedek múlva kerül újra felszínre. Amikor többnyire már késő és akkor jön a sopánkodás az elvesztegetett fiatalságról. Ettől szeretnék megóvni mindenkit, aki esetleg ebből az írásból magára ismer.

Másik ezzel kapcsolatos tipikus viselkedés (ez elsősorban a hölgyekre jellemző), hogy úgy dönt, ezek után ő már csak a gyerekének-gyerekeinek fog élni. Ez az adott időszakban még nyújthatja is egy teljes élet illúzióját, hiszen egy gyermek -különösen  kiskorában- kitölti-kitöltheti az ember életét, mivel neki még a szülő jelenti a világot. Viszont fordítva ez nem igaz, egy felnőtt életének már csak egy része a gyerek, hiszen ahogy felnövünk, szélesedik a látókörünk, úgy fedezzük fel az élet egyéb dolgait is. Ez az, amit sok szülő hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy a gyerekének -ahogy nő fel- egyre kevésbé lesz rá szüksége, egy felnőtt csemete életének pedig már szintén csak egy része a szülő. Ekkor döbben rá az illető anyuka/apuka, hogy valójában csak fél életet élt, mivel gyermekéről való gondoskodással elleplezte maga előtt a saját életének egyéb szükségleteit. Ekkor ott áll megöregedve, egyedül, kezében a felismeréssel: elszúrta az életét.

Mert gondoljuk végig logikusan azokat a dolgokat, amik egy ilyen helyzet kialakulásához vezettek. Illető szenvedőt valamikor a múltjában egy vagy több partnere megbántotta, csalódást okozott neki. Erre ő a teljes bezárkózással válaszol. De mit zár ki az életéből? A múltat nem lehet… nos, igen, a jövőjét! Ezzel a viselkedéssel egy ember hibája miatt két másikat ítél szenvedésre ártatlanul. Saját magát, hiszen társas lény, különben nem lett volna kapcsolata és azt a potenciális jövőbeli partnerét, aki boldog lehetne mellette, és aki mellett ő is boldog lenne. Természetesen minden jövőbeni kapcsolat lutri, de hát a múltbeliek is azok voltak és azokba bele mert vágni. Mi változott? Az igénye megvan a társas létre, mert még egészségesen gondolkodik, ezenkívül több a tapasztalata, tehát nőtt az esélye annak, hogy legközelebb jobban választ. Ha mégsem jön össze, akkor továbblép, ahogy egyszer (vagy többször) már továbblépett. Egy szakítás nem a világvége, nem a múlton kell rágódni, abból csak tapasztalatot kell meríteni és a jövőbe nézni. Tudom, hogy ez közhely, de ez nem változtat azon, hogy igaz. Így is megvan az esélye, hogy öregkorára egyedül marad, de legalább nem tehet magának szemrehányást azért, hogy esélyt sem adott a boldogságnak.

Összegezve, az ilyen viselkedés szerintem mind a természet, mind a logika törvényeivel szemben áll, ergo nincs rá magyarázat.

Civilizációs betegségek

Civilizációs betegségek

Régóta kikívánkozik ez belőlem… Szeretek vásárolni, de utálok sorbanállni. Gondolom nem vagyok ezzel egyedül. Nos az üzletek pénztárainál, ahol sajna ezt muszáj megtenni, a vásárlók nagy törzsének egy számomra egészen érthetetlen rétegével szoktam találkozni, akik mellesleg az őrületbe tudnak kergetni (már ha ez az állapot nem lenne eleve az alapszintem jelzője). Ezért számomra minden vásárlás egy kínszevedéssel végződik, mivel komoly erőfeszítéseket kell tennem, hogy megőrizzem megszokott hidegvérem. Az alább felsoroltak közül legalább egy mindig áll előttem, de inkább kettő (a háromból), amiben az a legidegesítőbb, hogy a mellettem lévő sorok többnyire jobban haladnak, csak az enyémben találhatók statisztikát meghazudtoló mennyiségben az efféle degeneráltak.

– a beszélgetős: ha nő az illető, akkor azt hiszi Piri néni kisboltjában van az alvégen, ahol a fél délelőttöt el lehet tölteni a trécseléssel és szerencsétlen pénztárossal minden fontos dolgot meg akar osztani (milyen idő van odakint, milyen drága lett a farhát és egyébként is mi van a családdal)… ha férfi, akkor (ez többnyire az idősebb urakra jellemző) sármja teljes tudatában (csak az ő tudatában) jópofizik a pénztáros hölgynek mint egy “fiatalos érett ember” és ha nincs szerencséje az eladónak akkor a béna bókjai mellé megkapja a ’14-es háború rövidített kivonatát is…
mindkét nem ezen képviselőinek közös jelemzője, hogy nagyvonalúan tudomást sem vesznek a mögöttük sorakozó kisebb népgyűlésről, illetve, hogy képtelenek egyszerre beszélni és csinálni valamit (mondjuk fizetni vagy pakolni vagy akármi)… amint kinyitják a szájukat megáll a mozdulat a levegőben és be kell fejezni a mondatot… utána elteszi a veknit és jön a következő… mondat… nálam meg az agyhalál…

– a soros kapcsolású: amíg a pénztáros nem mondja be az összeget, addig szemlátomást nem is gondol rá, hogy itt basszus fizetni is kell… amikor meghallja a forintosított végösszeget akkor kezd kotorászni mindenféle bugyraiban valami általánosan elfogadott csereeszköz után kutatva… a férfiaknál ez többnyire egy végtelen számú rekeszből álló pénztárca amiből egyesével szedi elő a bankókat (mindegyiket gondosan megvizsgálva és ránctalanítva), és a végén kiborít másfél kiló aprót amiből szemenként mazsolázza ki a kívánt érméket… a nőknél ez a művelet annyival bonyolultabb, hogy a karjukon lévő 8-10 szatyor-táska-retikül-liszteszsák (és bármi egyéb, fizikai mozgatásra és hétköznapi használatra tökéletesen alkalmatlan tárolóeszköz kombóból) próbálják meg elővadászni azt a kis megnevezhetetlen identitású képződményt amelynek az egyik leglogikátlanabbul nyíló zsebében ott lapul a pénztárca… viszont innen már náluk annyival gyorsabban megy a dolog, hogy képesek több címletet is egyszerre kezelni és az aprót is a pénztárossal szedetik ki, aki mégis csak rutinosabb ez ügyben… viszont ők a végén még azért ott helyben ellenőrizni szokták a blokkot, hogy a 14 836 Ft-os kanárifürdető-szettre biztos megkapták-e a 74 forint törzsvásárlói kedvezményt… engem meg így lassan a bolt fog saját halottjának tekinteni… vagy őket…

– a bambulós: miközben a pénztáros sorban húzza le a tételeket, ő valahogy elmereng valami régi szép emléken, vagy esetleg eszébe jut, hogy a Mona Lisa a párizs Louvre helyett sokkal jobban mutatna a szemlátomást unatkozó biztonsági őr feje felett a falon (a tejtermékektől balra) esetleg megjelenik a szeme előtt a kép, milyen boldog lesz az unoka (gyerek, szomszéd unoka, szomszéd, bármilyen vélt vagy valós ismerős) amikor odaadja neki azokat a dolgokat amiknek a felhalmozása a kassza túloldalán szerencsétlen alkalmazott számára már komoly logisztikai kihívást jelent, hiszen ez a kedves vevő még el sem kezdett pakolni, pedig az – általában- nem túl tágas helyre, rögtön utána érkezne a következő delikvens portékája…
a kevéssé fogytékos ezután észbekap és minden számításba jöhető végtagjával és tárolóeszközével igyekszik mielőbb felszabadítani a helyet, de a retardáltabb még gondosan szelektál minden tételnél és eközben figyelembe sem veszi, hogy vagy miatta áll a sor, vagy az utána jövők cuccainak töredék hely sem maradt és azt kézből kézbe adogatva, közvetlenül pakolják a táskákba…

– a térfogattévesztő: tipikus vásárló… gyorsan fizet és pakolna de ekkor szembesül a problémával, hogy a 0.7 dl űrtartalmú “ebbemindenbelefér” felkiáltással magával hozott eszköz (már ha van egyáltalán) alkalmatlan lesz azon árucikkek -akár csak ideiglenes- tárolására, amelyeket a bolton végigrohanva, spontán magához kapkodott és amelyek mennyiségileg megközelítik azt a szintet, hogy egy közepes méretű logisztikai cég kapacitásának jelentős részét igénybe venné az elszállításuk… ekkor hirtelen zavarba jön az illető vásárló és cselekszik… ha férfi akkor vagy felét otthagyja (jobbik eset), vagy Copperfieldet megszégyenítő módon tüntet el egy ingzsebben és a gatyakorcban olyan mennyiségű árut ami a bevásárlókocsi köbtérfogatának jelentős részét képezte… és ami valószínűleg “kicsomagolás” után már soha nem lesz többé a gyártó eredeti szándéka szerint használható… (ebből származik a családi perpatvarok egy része)
ha nő az illető akkor egy darabig szerencsétlenkedik, utána megkérdezi a pénztárost van e valami hordozóeszközük? persze van a pénztár elején ahol már néhány egymás tarkóját rágó “következő vásárló” várakozik és aki roppant megértőek mikor a hölgy – kezében a teljes csemegepulttal (minek viszi odáig magával?) a lábaik között matat valami megfelelő alkalmatosság után kutatva… ilyenkor lennének javaslataim a számára… ha már úgy is ott van…

– a felejtős: ez a “kedvencem”… tipikus női modell… az ilyeneket egyszerűen büntetném, vagy végleg kitiltanám minden üzletből amíg el nem érik a kellő agyi fejlettséget… beáll a sorba, van a kosarában egy doboz tejföl, meg két csomag szotyi… beállsz mögé, mert látod, hogy gyorsan fog végezni… leteszi\otthagyja a kosarat és visszaszalad még valamiért… természetesen a bolt végébe (mert szaladás közben is még jött az ötlet) és te várod mikor ér vissza… ha gyorsan akkor számíthatsz rá, hogy ezt átlag “előtte állók x2” alkalommal még meg fogja tenni és a végén nála lesz az illető bolt árukészletének egy jelentős része, természetesen minél több tétel és mindenből csak egy, mert így haladunk igazán… ha lassan ér vissza akkor szintén áll az előző dolog súlyosbítva azzal, hogy közben halad a sor… mit tehetsz?
tolod magad előtt az addig összekomissiózott holmiját? és ha vissza sem ér mert elment a gyártóhoz? egyébként is aki fizetni akar a sorban áll nem? aki vásárolni az meg kódorog… ha meg finoman kirugdalod a kosarát (és ebben számíthatsz a mögötted állók passzív támogatására), akkor rögtön megjelenik és közli, hogy én maga előtt álltam… na most ha beengeded balek vagy (és a sor többi része utál)… ha nem akkor bunkó vagy és a sor előtted lévő része utál (nekik már könnyű)… az illető hölgy mindenképpen fog, te meg ezután másik üzletbe jársz… ahol a következő hülyékkel találkozol: – a beszélgetős…

az pedig megér egy külön misét, amikor bármelyiknek ezen típusok közül megszólal közben a telefonja…

TANULJATOK MEG VISELKEDNI !!!

Mert utálom a kliséket…

Mert utálom a kliséket…

Régen nem nézek már pszicho-thrillereket, mert vagy túlzottan beleélem magam és akkor nincs alvás, vagy annyira felbosszant a hatásvadász logikátlanságával, hogy fél napig ezen mérgelődöm. Most fene nagy unalmamban mégis megkockáztattam egyet. Kb 25 perc után már annyira felmérgelt, hogy nekiálltam írni ezt a kis szösszenetet.

Ugye az “indulóklisé”: adott egy csaj (kizárólag egy teljesen életképtelen egyede a nemének), éjjel, egyedül, egy akkora épületben mint egy sportcsarnok és ami körül rejtőzködésre tökéletesen alkalmas fák vannak (akkor is ha városban van). Miután végignéztük az összes nyavajgását, elindulnak a kinti zörejek. Eleinte csak aggódik (és persze kiszaladgál körülnézni), később rájön, hogy itt az ideje pánikolni.

Ekkor bezár minden ajtót, ablakot (nem tudom ezek egyébként mindent nyitva hagynak éjszakára?) és behúzza a függönyöket az ipari méretű ablakokon. DE A VILÁGÍTÁST FELKAPCSOLVA HAGYJA ODABENN!!! Így azután ő már nem lát ki, de az odakint tevékenykedő kolléga tökéletesen látja az árnyékából ő mit csinál a házban. Egyébként sem értem, miért vannak ezeken a házakon irodaépületeket is megszégyenítő méretű üvegtáblák, de mikor a behúzott függöny mögül, a fényárban úszó szobából próbál kisandítani a sötétségbe, olyankor nálam is gurul a gyógyszer.
Ilyentájt szoktak jönni a telefonos “betétek”. Próbál hívni valakit, de nincs vonal (na jó elvágták a vezetéket ez még érthető), lemerült a mobil és eszébe sem jut töltőt keresni, de a legjobb mikor nincs térerő. Mert manapság a pszichopaták már azt is tudják blokkolni.
Ezek után már komolyan beijed, keres egy fegyvernek látszó konyhakést (amit úgy tart mint kisgyerek egy forró piszkavasat, de ha később esetleg talál egy fegyvert akkor Chuck Norris-t megszégyenítő rutinnal táraz be) és elkezdi bejárni a lakást, közben ijedezés közben hisztériásan bőg, sikoltozik és általában mindent megtesz azért, hogy ne csak látni, hanem hallani is lehessen odakintről.
Rövidesen felfedezi, hogy antiszociális barátunk valahogy bejutott a házba, ekkor már teljesen beszámíthatatlan, különben mivel magyaráznánk, hogy ilyenkor kezdi lekapcsolni a villanyokat amikor látnia kellene? Ezek után, hogy fokozzuk a logikátlanságot elkezdi bejárni a házat a sötétben, a gyilkolászós után kutatva, miközben olyan zajt csap mint egy részeg elefánt. A saját házában átesik minden széken, asztalon, R2D2-n ami elébe kerül és leveri az összes kanalat, nippet, virágcserepet amit a kellékes odapakolt, miközben a vele együtt kóborló barátunk olyan nesztelenül közlekedik a számára idegen házban mintha az erő is vele volna.
Ilyenkor gyakran megszólal -az egyébként elnémított- telefon és főhősnőnk rohan is felvenni, mit sem törődve azzal, hogy így pontosan behatárolja a helyét az ilyenkorra már meglehetősen rosszkedvű betolakodó előtt… de hát tudjuk, hogy a nők imádnak telefonálni.
Ezek után, szintén teljes határozatlanságról téve tanúbizonyságot rohangál ki és vissza a házból (ha már a pszicho is ezt teszi), és a sérülést okozható tárgyak közé felkerülnek a ház körül spontán elszórt eszközök is (kerti traktor, öntözőkanna, medvecsapda… stb.). Ekkora már kb a film háromnegyedénél járunk, még nem láttuk a főgonoszt, de szegény áldozatunk már olyan véres, mint böllér a pálinkafőzőnél.

 

Esetleg még megpróbál autóval elmenekülni, de bennthagyta a kulcsot (még egy kanyar oda-vissza), elvágták az indítókábelt, kiszúrták a gumit és különben is leszakadt a híd. Ezek után szokott elágazni a történet abból a szempontból, hogy megmentik-e szerencsétlent vagy végül győz a rutin és véget vetnek a szenvedéseinek (megjegyzem én itt már többnyire nem neki drukkolok).
Az még azért a végére jó slusszpoén szokott lenni, hogy ha elkapják ezt a tréfacsináló zaklatót, és elgondolkodsz rajta, ez az egy ember (aki gyakran még egy szellemileg retardált idióta is), hogyan is volt képes ezt véghezvinni?
Rejtélyes hangokat produkálni folyamatosan a ház különböző pontjain, kiiktatni a telefont (esetleg még a világítást is), tönkretenni az autót, elintézni néhány kisebb természeti katasztrófát (ablakba belezuhanó faág, hidat elmosó patak, elektromos hálózatot hazavágó villám meg egyáltalán az aznap esti vihar) és közben folyamatosan ott lihegni a páciens látásának perifériáján, rongálva ezzel annak idegeit. Ráadásul ezt olyan csendben, hogy senki ne hallja meg az ehhez szükséges hangsebesség feletti mozgás által kiváltott zajokat. Mert ugye mindig pont ott van, ahol legjobban tudja a hangulatot (is) gyilkolni és ez másképpen nem lehetséges. Kivéve persze ha gondolatolvasó…