Nem vagyok őszinte…

Elsősorban leszögezném: én nem vagyok megbízható ember. Nem vagyok egyenes, nem vagyok őszinte, meg a sok ilyen sületlenség amit facebookos “nagymondások” posztolásával próbálnak legtöbben sugallni magukról. Ember vagyok (ha éppen nem is átlag), vagyis inkább személyiség. Vannak jó és rossz oldalaim, ezek természetesen annak függvényében változnak, ki az aki értékel és ki az akinek én akarok megfelelni.
Megjegyzem, ez mindenkire igaz, csak annyi a különbség, hogy van aki beismeri a gyengeségeit (és elfogadja), és van aki nem. A “nagyotmondók” többnyire saját hibáikat igyekeznek palástolni, azokat amelyek többnyire nem is hibák, csak a saját értékrendjüknek nem felelnek meg, amelyeket mások véleményei alapján alakítottak ki. Vagyis én teljesen megértem az egocentrikusságot, hiszen ez mindennek az alapja. Olyan nincs, hogy önzetlen szándék, mivel ahhoz az illető “önzetlenkedőnek” is léteznie kell, ergo először a saját maga létéről kell gondoskodnia.
Vagyis mindig az ego az első. Nos eme kissé hosszúra nyúlt bevezető után elmondanám a mai “agymenésem”. Teljesen megértem, elfogadom amikor valaki a megváltozott körülmények (hozzáállás, felfogás) miatt csalódást kelt valaki(k)ben, hiszen ő sem tudhatta előre mi fog változni. Ez az emberi léttel jár, az is ostoba aki ezt megkérdőjelezi, vagy ez miatt elítél másokat. Akik ismernek engem, azok között is bizonyára szép számmal akad, akiknek csalódnia kellett bennem, pedig én különösen adok arra, hogy ne keltsek rossz érzést az emberekben. Normál esetben ilyenkor van is némi rossz szájíz, hiszen nem igy terveztük eredetileg, és sajnáljuk, mert nem véletlenül kezdtünk az adott dologba.
Amit viszont nem tudok megérteni, hogy miért indul neki valaki eleve egy olyan tervvel, amelynek az a lényege, hogy majd csalódást okozzon más(ok)nak? Mert “alap” esetben fel tudod hozni mentségül az egyéni ambícióid, terveid, amelyek miatt beleugrottál valamibe, amely dolog nem az elképzelésednek megfelelően alakult. De abban az esetben amikor az első perctől kezdve, csak arra játszol, hogy megutáljanak, akkor számomra kissé logikailag borult a dolog… Ki az aki szereti, ha utálják? Ha semmi “hasznod” az egészből, mégis végigviszel egy -miattad- eleve kudarcra itélt dolgot, az miért – és kinek- jó? Senki sem szeret veszíteni. Értelemszerűen nem arról az esetről beszélek, mikor egy pár szakít és igyekeznek minél több fájdalmat okozni egymásnak, hanem egy egyszerű emberi kapcsolatról (legyen az bármilyen), amelybe (akár ismeretlenül is) csak azért mentél bele, hogy később “leírathasd” magad… Még egyszer felteszem a kérdést: mi ebben a logika?

Ez valamiféle lelki, érzelmi mazochizmus, amelyiknek semmi értelme de valahogy jó? Komolyan nem értem… Természetesen saját “élményem” hozta ki belőlem ezt a kis szösszenetet, de arra jó volt, hogy találjak még megismerni valót az emberi lélekben…