Kategória: társadalom

A női sztereotípiákról… a pakolás

A női sztereotípiákról… a pakolás

Egyik leggyakrabban előforduló sztereotípia a szebbik nem részéről velünk kapcsolatban, hogy mi soha semmit nem találunk meg. Persze minket meg ez duplán kerget őrületbe, hiszen nem elég, hogy nem találjuk az adott dolgot, még cseszegetve is vagyunk. Erre szeretnék magyarázatot adni, ami logikusan végigvezetve talán mindenki számára érthetően megvilágítja miért is van ez így és miért nem jogos ez a közhiedelmű
vélekedés a férfiakról.

download– ki rakta el?
ha téged drága hölgyem, kiküld a férjed a garázsba, műhelybe, hogy hozd be a 13-as villáskulcsot, rögtön fogod tudni hol keresd? valószínűleg a többség nem… tudjátok miért? MERT NEM TI RAKTÁTOK EL!!!  nem ti alakítottatok ki ott (is) egy rendszert, ezért azután nem is ismeritek azt… a lakásban ellenben többnyire ti pakoltok, a ti szokásaitok szerint, nem is értem miért gondolja a többségetek, hogy ezek után nekünk ezt kapásból ismerni kellene..?

images-1– másképpen működünk…
ti minden nap gondosan válogattok, hogy mit mivel vegyetek fel, lényeges tényezőként szem előtt tartva, az illető ruhadarabot mikor viseltétek utoljára… mivel bizonyos időn belül nem szeretitek ugyanazt viselni (ez egyéniségtől függően, néhány naptól a világegyetem korát megszégyenitő, eonokra rúgó intervallum is lehet), számotokra logikus, hogy elrakjátok a ruhátokat, hiszen bizonyos ideig úgysem lesz rá szükség… nekünk viszont tökéletesen megfelel a tegnap viselt ing, vagy nadrág ezért nem érzünk ellenállhatatlan késztetést, hogy elpakoljunk… megteszitek ti… mi meg persze ekkor jól nem találjuk, hiszen – veletek ellentétben- nem töltjük a szabadidőnk jelentős részét a gardrób átrendezésével és a tartalmának napi szintű leltározásával…

– apropó szabadidő…
nektek a ruhákkal való foglalatosság szórakozás… nekünk nem annyira… logikus, hogy ami érdekel és szórakoztat, azt könnyebben megjegyezzük… ti is, mi is… csak a pakolászás nem tartozik bele a közös halmazba…

images-2– a konyhai rend…
ti a helyhez csatoljátok a tárgyat, mi a tárgyhoz a helyet… ti eldöntitek, hogy a kínai, matyómintás, porcelánutánzat bögrének, jobbra a harmadik ajtó mögött, felülről a második polcon, a belső sor szélén kell elhelyezkedni… ezért oda teszitek… mi viszont felrakjuk az első kézreeső helyre (mert tudjuk, hogy legközelebb is azt fogjuk használni) és utána megjegyezzük, hogy
az ott van… ott is keressük… csak közben elszabadult a lakberendezés “rendrakó” démona és gondos munkával (ami számunkra feleslegesen elpocsékolt idő), mindent a “helyére” tett…

– miért “bonyolult” nekünk a ruhásszekrény..?
ti gyakran afféle időkitöltésként is gondosan behajtogattok mindent a szekrénybe, esetleg kiszeditek és csak úgy poénból visszarakjátok (hátha szerencsétlen textil elzsibbadt a nagy mozdulatlanságban), ezért azután evidens, hogy becsukott szemmel, szél ellenében, az illető ruhadarab legmikroszkopikusabb részéből is csípőből meg tudjátok állapítani illető vászonnemű személyazonosságát… mi viszont ugye viszonylag ritkábban adjuk a fejünket efféle szórakozásra, ezért azután tanácstalanul állunk a nyitott szekrény előtt, hiszen a rengeteg élére hajtott, külső szemlélő számára minimális látható felületet produkáló ruhának látszó tárgy közül semmi esélyünk kiválasztani az általunk óhajtottat… images( “ez a szinte kétdimenzióssá lapított leheletnyi zöld csík vajon a kedvenc pólóm, egy évek óta elfelejtett ruhadarab, vagy csak ez a qrva macska hányt be megint a romlott parizertől?” ) ekkor jön a felismerés, hogy jó lenne a rejtély megoldásához magánhangzót venni, viszont nálatok ezek csak csomagban kaphatók a mássalhangzókkal, amely betűk érthetetlen módon mindig az “ott állsz előtte te szerencsétlen” vagy a “mindjárt kiüti a szemed” és hasonló hangkombinációkká állnak össze…

– és végül még egyszer: másképp gondolkodunk…
ami számotokra rend, az nekünk érthetetlen és haszontalan pedantéria, amelyben gondos munkával eléritek, hogy – rajtatok- kívül más ne ismerje ki magát benne (mert ugye arról ritkábban esik szó, hogy a nők ugyanúgy nem találják a dolgokat, ha az illető lakás nem ő általuk “üzemeltetett”)… ami számunkra a rend az számotokra rendetlenség és “kupi”, mert ugyanúgy nem látjátok benne a logikát mint mi a tieitekben…
a különbség, hogy mi nem töltjük időnk jelentős részét egy mások számára úgyis
átláthatatlan és használhatatlan “rendszer” kiépítésével és fenntartásával…

Nem vagyok őszinte…

Nem vagyok őszinte…

Elsősorban leszögezném: én nem vagyok megbízható ember. Nem vagyok egyenes, nem vagyok őszinte, meg a sok ilyen sületlenség amit facebookos “nagymondások” posztolásával próbálnak legtöbben sugallni magukról. Ember vagyok (ha éppen nem is átlag), vagyis inkább személyiség. Vannak jó és rossz oldalaim, ezek természetesen annak függvényében változnak, ki az aki értékel és ki az akinek én akarok megfelelni.
Megjegyzem, ez mindenkire igaz, csak annyi a különbség, hogy van aki beismeri a gyengeségeit (és elfogadja), és van aki nem. A “nagyotmondók” többnyire saját hibáikat igyekeznek palástolni, azokat amelyek többnyire nem is hibák, csak a saját értékrendjüknek nem felelnek meg, amelyeket mások véleményei alapján alakítottak ki. Vagyis én teljesen megértem az egocentrikusságot, hiszen ez mindennek az alapja. Olyan nincs, hogy önzetlen szándék, mivel ahhoz az illető “önzetlenkedőnek” is léteznie kell, ergo először a saját maga létéről kell gondoskodnia.
Vagyis mindig az ego az első. Nos eme kissé hosszúra nyúlt bevezető után elmondanám a mai “agymenésem”. Teljesen megértem, elfogadom amikor valaki a megváltozott körülmények (hozzáállás, felfogás) miatt csalódást kelt valaki(k)ben, hiszen ő sem tudhatta előre mi fog változni. Ez az emberi léttel jár, az is ostoba aki ezt megkérdőjelezi, vagy ez miatt elítél másokat. Akik ismernek engem, azok között is bizonyára szép számmal akad, akiknek csalódnia kellett bennem, pedig én különösen adok arra, hogy ne keltsek rossz érzést az emberekben. Normál esetben ilyenkor van is némi rossz szájíz, hiszen nem igy terveztük eredetileg, és sajnáljuk, mert nem véletlenül kezdtünk az adott dologba.
Amit viszont nem tudok megérteni, hogy miért indul neki valaki eleve egy olyan tervvel, amelynek az a lényege, hogy majd csalódást okozzon más(ok)nak? Mert “alap” esetben fel tudod hozni mentségül az egyéni ambícióid, terveid, amelyek miatt beleugrottál valamibe, amely dolog nem az elképzelésednek megfelelően alakult. De abban az esetben amikor az első perctől kezdve, csak arra játszol, hogy megutáljanak, akkor számomra kissé logikailag borult a dolog… Ki az aki szereti, ha utálják? Ha semmi “hasznod” az egészből, mégis végigviszel egy -miattad- eleve kudarcra itélt dolgot, az miért – és kinek- jó? Senki sem szeret veszíteni. Értelemszerűen nem arról az esetről beszélek, mikor egy pár szakít és igyekeznek minél több fájdalmat okozni egymásnak, hanem egy egyszerű emberi kapcsolatról (legyen az bármilyen), amelybe (akár ismeretlenül is) csak azért mentél bele, hogy később “leírathasd” magad… Még egyszer felteszem a kérdést: mi ebben a logika?

Ez valamiféle lelki, érzelmi mazochizmus, amelyiknek semmi értelme de valahogy jó? Komolyan nem értem… Természetesen saját “élményem” hozta ki belőlem ezt a kis szösszenetet, de arra jó volt, hogy találjak még megismerni valót az emberi lélekben…

Barátnőm? Élettársam? Párom?

Barátnőm? Élettársam? Párom?

Sosem tudtam eldönteni, ha eljutottam valakivel arra a szintre, hogy összeköltözzünk (nálam ez többnyire a második hét), akkor onnantól kezdve ki ő nekem?

Barátnőm? Barátnő az, akivel elmégy a hétvégén szórakozni, vagy együtt vagytok a nyaralás alatt, de nem éltek közös életet. Magyarul nem vagytok összebútorozva, nincs közös kassza és az életeteknek mindössze egy részét jelenti a másik, nem vagytok ott egymás mindennapjaiban. Még többnyire csak a jobbik oldalatok mutatjátok egymásnak és a kapcsolat inkább a külvilágnak szól, nem pedig egymás mélyebb megismeréséről. Nekem ezt jelenti a “barátnő” fogalma.

Élettársam? Borzalmas egy szó… Ronda és hosszú. Részegen ki sem tudom mondani. Ezenkívül számomra olyan pejoratív hangzása van. Élettársak a rendőrségi körözvényekben és a bírósági jegyzőkönyvekben vannak. “XY és élettársa kirabolta… stb”. Pont olyan mintha tettestársat mondanék. Bizonyos értelemben az is, hiszen együtt “követünk” el valamit, ami olyan mintha nem lenne legális, hiszen nem törvényesítettük. Egyszóval ronda szó és számomra nem azt fejezi ki amit érzek a partnerem iránt.

Párom? Ez lenne a legcélszerűbb, de hülyeség. Számomra ugyanis ez meg túl sokat jelent. Hiszek abban, hogy mindenkinek létezik párja, viszont, hogy ki az, azt nem akkor tudjuk meg amikor megismerjük az illetőt, hanem amikor leéltünk együtt egy életet. Bármit érzünk is egy kapcsolat elején, vagy közben, sosem lehetünk biztosak benne mit hoz a következő nap, meddig tart a dolog… az csak a legvégén derül ki. Addig felettünk lebeg Damoklész kardja, hogy valamelyikünk valamit másképpen gondol, valami apróságban nem tudunk kompromisszumot kötni, vagy egyszerűen bejön a képbe egy harmadik (ez a leggyakoribb) és máris vége az idillnek. Szóval ez a szó szintén nem azt jelenti amit én keresek.

Következésképp marad a házasság.

A feleség ugyan szintén egy elég ronda szó, de a “nejem” tökéletesen kifejezi az illető hölgy “státuszát”, az én érzéseim és még kellemes is kimondani. Benne van a kötődés, hiszen házasok vagyunk, de akkor sem kötelezően végleges, mivel létezik válás is. Csak hát ugye ehhez ki kell mondani az igent… de mintha már hallottam volna ilyesmiről… 😀

Nektek mi a véleményetek?

Hol vannak a normális nők?

Hol vannak a normális nők?

Na most komolyan… Senki ne sértődjön meg, nem ez a célom, de feltennék egy egyszerű kérdést: hol vannak a normális nők? (tudom azok velem, nem állnak szóba, de ez egy más kérdés)…

Nem azokról, a tizen-huszonéves fiatalokról beszélek akiket elítélünk az erkölcseik, vagy az életvitelük miatt, hanem azokról akik elítélik őket. Az a korosztály aki már felnőtt, érett ember, öntudatos nő, nem lehet megszédíteni akármivel és tudja, hogy mit akar… elvileg tele kellene lennünk ilyenekkel.

Ehhez képest az elmúlt évek “élményei” alapján azt kell mondanom, hogy pont ők azok akik mára a legmegbízhatatlanabbá váltak (részben személyes, részben másoktól hallott “élmények” alapján ). Akikről azt gondolná az ember, hogy már a stabilitást, a biztonságot keresik, mert túl vannak néhány rossz kapcsolaton, pont őközöttük vannak a legnagyobb arányban azok, akik mára szeleburdibbá váltak, mint egy 15 éves bakfis.

Én elhiszem, hogy 30-35 felett már mindenki újra akarja élni a fiatalságát és bepótolni amit anno elmulasztott, azt is megértem, hogy egy középkor felé haladó nőnek szüksége van a folyamatos megerősítésre, de biztos, hogy a legjobb módszer erre, az ha ilyenkor veszíti el a hitelét, amikor úgymond már “nem sok dobása van”?

Folyamatosan hallom (és sajnos tapasztalom is), hogy ezen korosztály képviselői olyan -jórészt céltalan és értelmetlen- kalandokba mennek bele, ami egy tininek sem válna becsületére. Még mielőtt valaki hímsovinizmussal vádolna (persze nyilván van benne, hiszen az vagyok), tudom, hogy a férfiak sem szentek. Sőt… De amíg egy pasi sokkal nehezebben állapodik meg (és a boldogító igen erre nem garancia), amint eljut arra a szintre, hogy őszintén ragaszkodik valakihez, onnantól többnyire betonbiztosnak mondhatók az érzelmei. Ugyanakkor a fent említett képviselői a szebbik nemnek, addigra akarják megmutatni, hogy ők még mindig olyanok mint egy csitri és szinte büszkék arra, hogy úgy is viselkednek.
Párkapcsolat mellett vígan flörtölnek, egyik semmitmondó kapcsolatból a másikba ugranak és úgy keresik az “igazit”, hogy közben esélyt sem adnak önmaguknak arra, hogy megtalálják. Nem egy személyes ismerősöm van, aki ezt nyíltan beismeri és bevallja, hogy élvezi ezt az életvitelt, mert meg van győződve róla, hogy ez még mindig jól áll neki.

Ami még bizonyos fokig elfogadható is lenne, ha közben nem ők lennének, akik a leghangosabban szidják a “mai fiatalokat”, akik erkölcstelenek és akik fennen hirdetik, hogy nincs normális pasi. Miért nő van? Természetesen vannak kivételek, ezért még egyszer elnézést kérek az általánosításért, mindössze arra szerettem volna rámutatni, hogy azok a férfiak, akik az említett hölgyek számára potenciális “prédát” jelenthetnek, szintén nem nyeretlen kétévesek már, és a viselkedésüknek megfelelően fogják kezelni őket. Azután eltelik még 5-10-15 év és lehet majd kesergni azon milyen szemetek a pasik, mert egy normálisat sem sikerült találni és megszokni azt a nem túl hízelgő cimkét amit rájuk akasztott a társadalom.

Nem az miatt amit – esetleg- fiatalon műveltek, hanem azért amit már akkor tettek, amikor felnőtt emberként eljátszották azt, amitől nővé érhettek volna a környezetük szemében.

Társadalom… ahogy én nem szeretem…

Társadalom… ahogy én nem szeretem…

Távol álljon tőlem, hogy eme szösszenettel bárkit is meg akarjak bántani, nincs is benne semmi egetverő újdonság, inkább csak csokorba szedtem az adott témához tartozó tapasztalatokat, véleményeket.

Jártamban, keltemben igen gyakran találkozom azzal a megkeseredett embertípussal, akikről a következőkben írni fogok. Mivel már én is voltam többször áldozata az ilyen emberek eltévelyedett gondolkodásának, ezért ez az írás erősen szubjektív, a saját világnézetem tükrözi. De azért bízom benne, sikerül néhánynak felnyitni a szemét és visszaterelni a (szerintem) helyes útra.

Gyakran szembesülök mindkét nem képviseletében azzal az elhatározással, miszerint elege van az illetőnek a másik nemből, mert őt már valaki a múltban megbántotta és ezért soha többé nem akar senkit beengedni az életébe. Nos, az ilyen beteges és alapvetően hibás gondolkodás ellen szeretnék néhány érvet felhozni.

Nem akarok romantikus közhelyekkel dobálózni, de egy egészséges embernél az élet egyetlen igazi értelme a szerelem. Minden más csak körítés ehhez és minden más erre épül. Amennyiben valaki pusztán elhatározás alapján megfossza magát ettől, ott nagyon nagy baj van az illető gondolkodásával. Amennyiben még egészséges, és csak magára kényszeríti az aszkéta életmódot, akkor saját elhatározásából építi le magát és degradálódik egy lelkileg sérült emberré. Hiszen közben folyamatosan ott van benne a vágy egy normális életre, de valami vélt, vagy valós sérelem miatt önmaga előtt zárja be a boldogsághoz vezető kaput. Aki viszont már eljutott arra a szintre, hogy nem is hiányzik neki a természetes élet… nos, azt kell mondanom, hogy ő már kiszorult az élet perifériájára, ugyanis ez a gondolkodás természetellenes és nincs helye a természet által megteremtett “való világban”. Szerencsére ez igen ritka, a legtöbben csak olyan mélyre elássák az emberi mivoltukból fakadó ösztöneiket, hogy sokszor csak évek-évtizedek múlva kerül újra felszínre. Amikor többnyire már késő és akkor jön a sopánkodás az elvesztegetett fiatalságról. Ettől szeretnék megóvni mindenkit, aki esetleg ebből az írásból magára ismer.

Másik ezzel kapcsolatos tipikus viselkedés (ez elsősorban a hölgyekre jellemző), hogy úgy dönt, ezek után ő már csak a gyerekének-gyerekeinek fog élni. Ez az adott időszakban még nyújthatja is egy teljes élet illúzióját, hiszen egy gyermek -különösen  kiskorában- kitölti-kitöltheti az ember életét, mivel neki még a szülő jelenti a világot. Viszont fordítva ez nem igaz, egy felnőtt életének már csak egy része a gyerek, hiszen ahogy felnövünk, szélesedik a látókörünk, úgy fedezzük fel az élet egyéb dolgait is. Ez az, amit sok szülő hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy a gyerekének -ahogy nő fel- egyre kevésbé lesz rá szüksége, egy felnőtt csemete életének pedig már szintén csak egy része a szülő. Ekkor döbben rá az illető anyuka/apuka, hogy valójában csak fél életet élt, mivel gyermekéről való gondoskodással elleplezte maga előtt a saját életének egyéb szükségleteit. Ekkor ott áll megöregedve, egyedül, kezében a felismeréssel: elszúrta az életét.

Mert gondoljuk végig logikusan azokat a dolgokat, amik egy ilyen helyzet kialakulásához vezettek. Illető szenvedőt valamikor a múltjában egy vagy több partnere megbántotta, csalódást okozott neki. Erre ő a teljes bezárkózással válaszol. De mit zár ki az életéből? A múltat nem lehet… nos, igen, a jövőjét! Ezzel a viselkedéssel egy ember hibája miatt két másikat ítél szenvedésre ártatlanul. Saját magát, hiszen társas lény, különben nem lett volna kapcsolata és azt a potenciális jövőbeli partnerét, aki boldog lehetne mellette, és aki mellett ő is boldog lenne. Természetesen minden jövőbeni kapcsolat lutri, de hát a múltbeliek is azok voltak és azokba bele mert vágni. Mi változott? Az igénye megvan a társas létre, mert még egészségesen gondolkodik, ezenkívül több a tapasztalata, tehát nőtt az esélye annak, hogy legközelebb jobban választ. Ha mégsem jön össze, akkor továbblép, ahogy egyszer (vagy többször) már továbblépett. Egy szakítás nem a világvége, nem a múlton kell rágódni, abból csak tapasztalatot kell meríteni és a jövőbe nézni. Tudom, hogy ez közhely, de ez nem változtat azon, hogy igaz. Így is megvan az esélye, hogy öregkorára egyedül marad, de legalább nem tehet magának szemrehányást azért, hogy esélyt sem adott a boldogságnak.

Összegezve, az ilyen viselkedés szerintem mind a természet, mind a logika törvényeivel szemben áll, ergo nincs rá magyarázat.

Civilizációs betegségek

Civilizációs betegségek

Régóta kikívánkozik ez belőlem… Szeretek vásárolni, de utálok sorbanállni. Gondolom nem vagyok ezzel egyedül. Nos az üzletek pénztárainál, ahol sajna ezt muszáj megtenni, a vásárlók nagy törzsének egy számomra egészen érthetetlen rétegével szoktam találkozni, akik mellesleg az őrületbe tudnak kergetni (már ha ez az állapot nem lenne eleve az alapszintem jelzője). Ezért számomra minden vásárlás egy kínszevedéssel végződik, mivel komoly erőfeszítéseket kell tennem, hogy megőrizzem megszokott hidegvérem. Az alább felsoroltak közül legalább egy mindig áll előttem, de inkább kettő (a háromból), amiben az a legidegesítőbb, hogy a mellettem lévő sorok többnyire jobban haladnak, csak az enyémben találhatók statisztikát meghazudtoló mennyiségben az efféle degeneráltak.

– a beszélgetős: ha nő az illető, akkor azt hiszi Piri néni kisboltjában van az alvégen, ahol a fél délelőttöt el lehet tölteni a trécseléssel és szerencsétlen pénztárossal minden fontos dolgot meg akar osztani (milyen idő van odakint, milyen drága lett a farhát és egyébként is mi van a családdal)… ha férfi, akkor (ez többnyire az idősebb urakra jellemző) sármja teljes tudatában (csak az ő tudatában) jópofizik a pénztáros hölgynek mint egy “fiatalos érett ember” és ha nincs szerencséje az eladónak akkor a béna bókjai mellé megkapja a ’14-es háború rövidített kivonatát is…
mindkét nem ezen képviselőinek közös jelemzője, hogy nagyvonalúan tudomást sem vesznek a mögöttük sorakozó kisebb népgyűlésről, illetve, hogy képtelenek egyszerre beszélni és csinálni valamit (mondjuk fizetni vagy pakolni vagy akármi)… amint kinyitják a szájukat megáll a mozdulat a levegőben és be kell fejezni a mondatot… utána elteszi a veknit és jön a következő… mondat… nálam meg az agyhalál…

– a soros kapcsolású: amíg a pénztáros nem mondja be az összeget, addig szemlátomást nem is gondol rá, hogy itt basszus fizetni is kell… amikor meghallja a forintosított végösszeget akkor kezd kotorászni mindenféle bugyraiban valami általánosan elfogadott csereeszköz után kutatva… a férfiaknál ez többnyire egy végtelen számú rekeszből álló pénztárca amiből egyesével szedi elő a bankókat (mindegyiket gondosan megvizsgálva és ránctalanítva), és a végén kiborít másfél kiló aprót amiből szemenként mazsolázza ki a kívánt érméket… a nőknél ez a művelet annyival bonyolultabb, hogy a karjukon lévő 8-10 szatyor-táska-retikül-liszteszsák (és bármi egyéb, fizikai mozgatásra és hétköznapi használatra tökéletesen alkalmatlan tárolóeszköz kombóból) próbálják meg elővadászni azt a kis megnevezhetetlen identitású képződményt amelynek az egyik leglogikátlanabbul nyíló zsebében ott lapul a pénztárca… viszont innen már náluk annyival gyorsabban megy a dolog, hogy képesek több címletet is egyszerre kezelni és az aprót is a pénztárossal szedetik ki, aki mégis csak rutinosabb ez ügyben… viszont ők a végén még azért ott helyben ellenőrizni szokták a blokkot, hogy a 14 836 Ft-os kanárifürdető-szettre biztos megkapták-e a 74 forint törzsvásárlói kedvezményt… engem meg így lassan a bolt fog saját halottjának tekinteni… vagy őket…

– a bambulós: miközben a pénztáros sorban húzza le a tételeket, ő valahogy elmereng valami régi szép emléken, vagy esetleg eszébe jut, hogy a Mona Lisa a párizs Louvre helyett sokkal jobban mutatna a szemlátomást unatkozó biztonsági őr feje felett a falon (a tejtermékektől balra) esetleg megjelenik a szeme előtt a kép, milyen boldog lesz az unoka (gyerek, szomszéd unoka, szomszéd, bármilyen vélt vagy valós ismerős) amikor odaadja neki azokat a dolgokat amiknek a felhalmozása a kassza túloldalán szerencsétlen alkalmazott számára már komoly logisztikai kihívást jelent, hiszen ez a kedves vevő még el sem kezdett pakolni, pedig az – általában- nem túl tágas helyre, rögtön utána érkezne a következő delikvens portékája…
a kevéssé fogytékos ezután észbekap és minden számításba jöhető végtagjával és tárolóeszközével igyekszik mielőbb felszabadítani a helyet, de a retardáltabb még gondosan szelektál minden tételnél és eközben figyelembe sem veszi, hogy vagy miatta áll a sor, vagy az utána jövők cuccainak töredék hely sem maradt és azt kézből kézbe adogatva, közvetlenül pakolják a táskákba…

– a térfogattévesztő: tipikus vásárló… gyorsan fizet és pakolna de ekkor szembesül a problémával, hogy a 0.7 dl űrtartalmú “ebbemindenbelefér” felkiáltással magával hozott eszköz (már ha van egyáltalán) alkalmatlan lesz azon árucikkek -akár csak ideiglenes- tárolására, amelyeket a bolton végigrohanva, spontán magához kapkodott és amelyek mennyiségileg megközelítik azt a szintet, hogy egy közepes méretű logisztikai cég kapacitásának jelentős részét igénybe venné az elszállításuk… ekkor hirtelen zavarba jön az illető vásárló és cselekszik… ha férfi akkor vagy felét otthagyja (jobbik eset), vagy Copperfieldet megszégyenítő módon tüntet el egy ingzsebben és a gatyakorcban olyan mennyiségű árut ami a bevásárlókocsi köbtérfogatának jelentős részét képezte… és ami valószínűleg “kicsomagolás” után már soha nem lesz többé a gyártó eredeti szándéka szerint használható… (ebből származik a családi perpatvarok egy része)
ha nő az illető akkor egy darabig szerencsétlenkedik, utána megkérdezi a pénztárost van e valami hordozóeszközük? persze van a pénztár elején ahol már néhány egymás tarkóját rágó “következő vásárló” várakozik és aki roppant megértőek mikor a hölgy – kezében a teljes csemegepulttal (minek viszi odáig magával?) a lábaik között matat valami megfelelő alkalmatosság után kutatva… ilyenkor lennének javaslataim a számára… ha már úgy is ott van…

– a felejtős: ez a “kedvencem”… tipikus női modell… az ilyeneket egyszerűen büntetném, vagy végleg kitiltanám minden üzletből amíg el nem érik a kellő agyi fejlettséget… beáll a sorba, van a kosarában egy doboz tejföl, meg két csomag szotyi… beállsz mögé, mert látod, hogy gyorsan fog végezni… leteszi\otthagyja a kosarat és visszaszalad még valamiért… természetesen a bolt végébe (mert szaladás közben is még jött az ötlet) és te várod mikor ér vissza… ha gyorsan akkor számíthatsz rá, hogy ezt átlag “előtte állók x2” alkalommal még meg fogja tenni és a végén nála lesz az illető bolt árukészletének egy jelentős része, természetesen minél több tétel és mindenből csak egy, mert így haladunk igazán… ha lassan ér vissza akkor szintén áll az előző dolog súlyosbítva azzal, hogy közben halad a sor… mit tehetsz?
tolod magad előtt az addig összekomissiózott holmiját? és ha vissza sem ér mert elment a gyártóhoz? egyébként is aki fizetni akar a sorban áll nem? aki vásárolni az meg kódorog… ha meg finoman kirugdalod a kosarát (és ebben számíthatsz a mögötted állók passzív támogatására), akkor rögtön megjelenik és közli, hogy én maga előtt álltam… na most ha beengeded balek vagy (és a sor többi része utál)… ha nem akkor bunkó vagy és a sor előtted lévő része utál (nekik már könnyű)… az illető hölgy mindenképpen fog, te meg ezután másik üzletbe jársz… ahol a következő hülyékkel találkozol: – a beszélgetős…

az pedig megér egy külön misét, amikor bármelyiknek ezen típusok közül megszólal közben a telefonja…

TANULJATOK MEG VISELKEDNI !!!